Az aromaterápia egyáltalán nem egy új keletű gyógymód, inkább reneszánszát éli manapság. Lássuk honnan indult!

Számos ősi kultúra felismerte már az aromás növényekben rejlő lehetőségeket. Az ókori civilizációban mind a gyógyításban , mind a vallási ceremóniákon fontos szerepet töltöttek be. Az egyiptomiak a mumifikáció során kezdték el alkalmazni, a rómaiak a fürdőkben használták, az izraeliták pedig aranyat, tömjént és mirhát ajándékoztak Jézus születése alkalmából. 

A modern orvostudomány atyjaként ismert Hippokratész 2500 évvel ezelőtt állította, hogy „a jó egészség kulcsa a napi aromás fürdő és az illatos masszázs”. Aromás olajokat használtak Kínában és Indiában ugyanabban az időszakban, mint az ókori Egyiptomban. Az ajurvédikus gyógyászat egyik fő szempontja az aromás olajokkal végzett masszázs. 

Az illóolajok desztillációját Perzsához lehet kötni. Avicenna (980-1037) feltalálta a hűtött tekercset a növények lepárlási folyamatában, és lehetővé tette az illóolajok és a virágvizek (hidroszolok) desztillálását.

A mikroorganizmusok betegségben betöltött szerepét az 1880-as években elismerték, és 1887-ben a francia orvosok laboratóriumi vizsgálatokat készítettek az illóolajok antibakteriális tulajdonságairól. 

1910-ben Rene Gattefosse felfedezte a levendula gyógyító tulajdonságait, miután laboratóriumi robbanás közben súlyosan megégette a kezét. Később az illóolajok sebgyógyító és fertőtlenítő tulajdonságait alkalmazta a katonai kórházak katonáinak gondozásában az első világháború alatt. Gattefosse az „aromaterápia” kifejezést az 1937-ben vezette be, amikor megjelent Aromaterápia című könyve. 

Az elmúlt 200 évben megrekedt az aromás növények használata. Teret hódítottak az antibiotikumok, a fájdalomcsillapítók és más gyógyszerek. Ennek ellenére az általános egészségügyi és fizikai állapot rengeteget romlott. Talán ennek köszönhetően kétségbeesésünkben újra visszanyúlunk az ősi gyógymódokhoz, és újra behozhatjuk a természetességet a mindennapjainkba...